GADÁNYI Jenő, festő (Budapest, 1896. március 28.–Budapest, 1960. február 29.)

1923-ban szerzett művészi és tanári diplomát. Mestere anyai nagybátyja, Vaszary János, aki Gadányin kívül a két világháború közti magyar piktúra számos jelentős egyéniségét indította útra. 1927-ben eljutott Párizsba, ahol a kor legnagyobb francia mestereinek munkáit eredetiben is tanulmányozhatta. Még ugyanebben az évben kiállítást rendezett Frankfurt am Mainban. Főiskolás kora óta, 1920-tól kezdve szerepelt kiállításokon. Képeit Rippl-Rónai javaslatára 1925-ben díjazta a Szinyei Társaság. Első önálló hazai kiállítását 1930-ban rendezte. Tagja a Képzőművészek Új Társaságának (KUT), alapító tagja az Új Művészek Egyesületének (UME). Reprezentatív magyar kiállítások alkalmából képei gyakran szerepeltek külföldön. Gadányi képei a természeti látványból indulnak ki és látszólag hagyományos témákat ábrázolnak. Elsősorban tájképek, csendéletek, ritkábban figurális kompozíciók. Víz alatti tájakra, titokzatos, soha nem látott őserdőkre emlékeztető, fantasztikus álomvilágot megjelenítő, szokatlan, néha fénylő tövisekkel teletűzdelt buja tájaiban, rendkívül kifejező, érzelmi telítettségű színeiben egy befelé forduló művész érzékeny reagáló lényét, belső önarcképét ismerhetjük meg. Képeinek legtalálóbb jellemzését mesterének, Vaszarynak, a modern festményekről mondott szavai már előre megfogalmazták: „Szimbólumok ezek, s a szimbólumok mögött érzés, gondolat, élmény, vagy éppen egy egészen különös felfogású ember búvik meg. És mindezek felett, ez az ember fontos a képben. Maga a művész és az ő festői elképzelése -, nem a valóság analógiája.” Gadányi 1946–48 között az Iparművészeti Főiskola tanára volt. Jogtalan eltávolítása, nyugdíjazása és az Ernst Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállítása után (1948) visszavonultan dolgozott. Mint Egry vagy Nagy István, az új magyar piktúra nagy magányosai közé tartozik. Életműve egymagában is kifejező jelképe a közösséget kereső, a társadalom rezdüléseire érzékeny művész vigasztalan magára maradottságának. „Művészete csupa bensőséges izgalom, ellentétes erők aktív küzdelme, tüzes lobogás” – írja róla 1947-ben legszenvedélyesebb méltatója és későbbi barátja, Kassák Lajos. Gadányi maga törte és magányosan járta sajátos útjait, maga alakította ki festői elképzeléseit és önemésztő, de fáradhatatlan munkásságával, életművével meg is valósította azokat. Halálával (1960. február 29.) lezáruló, de egyre ismertebbé váló művészete példamutatás a fiatal festőnemzedéknek. Kortársait megkérdezve, keresve sem találhatnánk tisztább művészt Gadányinál, akinek töretlen pályája, hivatástudata egyszerre lehetett volna ennyire egyenes ívű és etikailag feddhetetlen. Ma is érvényesek Pogány Ö. Gábor róla írt szavai: „Előre kiszámított munkaterv alapján, majdnem hogy matematikailag felállított képlet szerint, szinte észrevétlenül, csendesen és cimboraságok nélkül nőtt legszámottevőbb mestereink közé…”Gadányi a XX. századi magyar festészet egyik meghatározó, mindvégig a maga útját járó egyénisége volt.

Egyéni kiállítások
1927 • Frankfurt am Main
1930 • Tamás Galéria, Budapest [Rafael Viktorral]
1935 • Tamás Galéria, Budapest (gyűjt.)
1936 • Párizs [Hincz Gyulával és Kelemen Emillel]
1948 • Ernst Múzeum, Budapest (gyűjt.)
1957 • Ernst Múzeum, Budapest (gyűjt., kat.)
1958 • Janus Pannonius Múzeum, Pécs
1959 • Keresztény Múzeum, Esztergom.
Emlékkiállítások: 1961 • Párizs
1963 • Magyar Nemzeti Galéria, Budapest (kat.)
1973 • Miskolci Galéria, Miskolc
1975 • Szent István Király Múzeum (kat.), Székesfehérvár
1983 • Xantus János Múzeum, Győr
1985-1986 • Fészek Galéria, Budapest
1986 • Szentendrei Képtár (kat.).

Művek közgyűjteményekben
Balassa Bálint Múzeum, Esztergom
Janus Pannonius Múzeum, Pécs
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest.