SCHAÁR Erzsébet, szobrász (Budafok, 1908. július 27.–Budapest, 1975. augusztus 29.)

1924–1926: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mestere: Kisfaludi Strobl Zsigmond. 1926-tól kiállító művész. 1926-ban Párizsba ment tanulmányútra, majd Münchenben és Bécsben tartózkodik. Tagja volt a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének. Budapesten élt. Az elmúlt fél évszázad magyar képzőművészetének meghatározó egyénisége. Indulásakor, a 20-as években még kevés szó esett női egyenjogúságról, még kevesebb feminizmusról, mégis, munkásságának értékelésekor lehetetlen a “gyengébb nem”-hez tartozását nem tudomásul venni. A 60-as évek első felében expresszívebb kifejezésmód jellemezte munkáit, akár karcsú bronzalakokból összeállított csoportkompozíciókat (Kórus, 1963), akár kis terrakotta féldomborműveket készített (Halott katonák, 1965). Az életrajzi mozzanatok egy Giacometti-stílusú formavilágban öltenek először testet a 60-as években: göcsörtösen mintázott szobrokban és főleg kisplasztikákban, melyeknek szikáran expresszív megfogalmazását méltán lehet “egzisztencialistának” nevezni. Schaár Erzsébetnek sikerült egyetlen nagylélegzetű együttesben (ma installációnak mondanánk), a sokalakos Utcában (1974) összegezni mindazt, amit az ember és a körülvevő tér kapcsolatáról el akart mondani. Még 1967-ben számol be egy térélményéről: “kinyitottam az ablakot, kitártam az ajtót. A térben ezek olyan határozottan álltak, úgy hasítottak a levegőbe, mintha a levegő szilárd tömeg lenne. Néztem a három szomszéd szobába nyíló ajtót. Mind a három ajtó különböző irányban állt. Én pedig ott álltam középen, mint egy kis pont, és tőlem három különböző irányban három ajtóél, három határozott forma.” Ebben az élményben most a néző részesül, aki végigsétál az Utca két házfala, ajtói és ablakai mentén, a néma, “megkövült” alakok között. Még véletlenül sem “tekintetének kereszttűzében”, hiszen kimerevedett halottakról van itt szó, akik egykor magukra maradtak a térben, nem titkolva életidegenségüket, most pedig heroikus, mégis mai panoptikum részesei lettek, maguk közé fogadva bennünket. Talán egyedül a magyar film, elsősorban Jancsó Miklós és Gulyás János tudott még ebben az időszakban, a 70-es évek immár történetivé vált kulisszái között Schaár Erzsébetéhez hasonló antropomorf tereket és életteljes síremlékeket létrehozni.

Egyéni kiállítások
1930 • Budapest
1932 • Tamás Galéria, Budapest [Járitz Józsával]
1960 • Műcsarnok Kamaraterem, Budapest
1966 • Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár • Collegium Hungaricum, Bécs (A)
1970 • Műcsarnok, Budapest
1972 • Képzőművészeti Akadémia, Antwerpen (B) • Kulturális Központ, Gent (B)
1974 • Csók Képtár, Székesfehérvár (az Utca) • Kunstmuseum, Luzern (az Utca) (D) • Iparművészeti Múzeum, Budapest
1977 • Schaár Erzsébet és Vilt Tibor kiállítása, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár • Wilhelm-Lehmbruck-Museum, Duisburg
1981 • emlékkiállítása • V. Nemzetközi Kisplasztikai Biennálé,Műcsarnok, Budapest
1982 • XL. Velencei Biennálé, Velence
1983 • Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
1985 • Galerija Zacheta [Vilt Tiborral], Varsó (CZ)
1986 • Emlékkiállítás, Asztalos János Művelődési Központ, Rétság
1988 • Emlékkiállítás, Budatétényi Galéria [Vilt Tiborral], Budapest
1999 • In memoriam Leányka utca 18, Budatétényi Galéria [Vilt Tiborral], Budapest
2003 • Emlékkiállítás, N&n Galéria, Budapest
2005 • In memoriam Schaár Erzsébet és Vilt Tibor, Dél-budai Kulturális és Szabadidőközpont, Budapest.

Művek közgyűjteményekben
• Janus Pannonius Múzeum, Pécs – Utca (1991-től állandó kiállítás)
• Kolozsváry-gyűjtemény, Győr
• Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
• Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
• Wilhelm-Lehmbruck-Museum, Duisburg.